A magyar labdarúgó-válogatott vasárnap este drámai körülmények között, az utolsó percekben kapott góllal 3-2-es vereséget szenvedett a vendég Írországtól a világbajnoki selejtező zárófordulójában. A csapat így a csoport harmadik helyén végzett, és ismét lemaradt a világbajnokságról - ezzel 1986 óta, vagyis köztel 40 éve nem sikerült kijutnunk a tornára.
A mérkőzés első félidejében a magyar válogatott remekül játszott, vezetést szerzett, és sokáig úgy tűnt, megszakadhat a négy évtizedes átok. A folytatásban azonban a helyzetkihasználás gyengébben sikerült, és az írek - Troy Parrott mesterhármasával - a hosszabbításban (sőt, az után) megfordították a meccset.
Most, hogy aludtunk rá egyet, talán nemcsak a kihagyott helyzeteket, a cseréket vagy a szerencsétlenséget érdemes boncolgatni, hanem azt is, miért fordulunk ilyen gyorsan a sajátjaink ellen. A közösségi médiát elárasztották a gúnyos és dühös kommentek, mintha a csalódás legtermészetesebb reakciója a káröröm és a fikázás lenne. Pedig amit most sok magyar érez, az tipikus pszichológiai válasz egy kollektív csalódásra - főleg, ha a remény az utolsó utáni pillanatig élt.
A lefújás után hosszú percekig néma csend ült a Puskás Arénára nagyobbik felére. Szoboszlai Dominikot a társak és a drukkerek is próbálták vigasztalni.
Látszott rajta, hogy mennyire megviselte a vereség - ő, aki végig küzdött, vezetőként és emberként is példát mutatott. És nem volt egyedül: a csapat nagy része mindent megtett ezen az estén, a teljesítményükhöz nem a szív vagy az akarat nkább a szerencse hiányzott.
A vereség ilyenkor nemcsak a csapaté, hanem a közösségé is. Mindenki veszít egy kicsit belőle: a hitet, hogy most tényleg sikerülhet, a biztonságot, hogy van mibe kapaszkodni. Mégis, ez a fájdalom annak a jele, hogy törődünk vele. Hogy a válogatott nem közömbös számunkra. És talán pont ezért olyan nehéz elfogadni, a hosszabbítás választott el minket az álomtól.
A magyar csapat ezúttal is küzdött, hitt, és nem omlott össze. Ez most nem a játék hiánya, hanem a sors kegyetlensége volt. A futball nálunk kicsit mindig több, mint sport - közös tükör, amiben magunkat látjuk. Ha ők elbuknak, mi is elesünk egy pillanatra. De ha ők felállnak, mi is képesek leszünk rá. A düh majd lecsillapodik, a csalódás is elhalványul. És amikor újra eljön az a pillanat, akkor újra lehet hinni.
Mert ahogy Marco Rossi fogalmazott: Amikor újra kell indulni, akkor újra fogunk indulni. Ez a szakmánk.
És ha most visszatekintünk az idei selejtezősorozatra, bőven volt mire büszkének lennünk: Szoboszlai parádés játékaira és gólpasszaira vagy, amikor Portugália elleni 2-2-es döntetlenben szerezte a magyar egyenlítő gólt a 91. percben. Varga Barnabás fejesgóljaira vagy épp arra, amit az Írek ellen vágott be bal lábbal. Tóth Balázs világklasszis védéseire, a telt házas Puskás Aréna hangulatára és azokra a percekre, amikor elhittük, hogy tényleg ott lehetünk a világ legjobbjai között. Mert ezek a pillanatok is mi vagyunk.
