Nem nosztalgia, hanem lakberendezési állásfoglalás – és közben még zenét is játszik.
Pár éve még a nagyszülők vitrines szekrényének mélyén porosodott, ma meg újra a nappali közepén trónol, a bakelit lejátszó látványosan visszavette a helyét a divatban. Nemcsak hangszóró, hanem tárgy is lett belőle – fa borítás, letisztult formák, minimalista vagy épp retró dizájn, ami simán elfér egy modern kanapé és egy dizájnerlámpa között. A bakelit ma már nem ciki hobbi, hanem tudatos választás, annak jele, hogy az ember nem csak hallgatni akar zenét, hanem jelen lenni közben, miközben a tű finoman beleér a barázdába.
A trendet pedig a zenészek is komolyan veszik: egyre több új album jelenik meg bakeliten, sokszor limitált kiadásban, extra borítóval, poszterrel, színes lemezzel. A lemez újra érték lett, nem csak fájl vagy algoritmus által bedobott háttérzaj. A bakelit nem praktikus, nem hordozható és nem „okos” – épp ezért szerethető. Lassít, figyelmet kér, és közben úgy teszi szebbé a szobát, hogy nem villog, nem pittyeg, csak csendben forog. És serceg. Pont annyira, amennyire kell.
